*
الإصلاح
La Réforme
#
1848 áprilisa első napjainak egyikén, Párizs, Bécs, Pest forradalmának lezajlása és Kolozsvár népének megmozdulása után, Bătrâneanu, az erdélyi román értelmiség egyik fiatalja, a következőket Írta Simion, a balázsfalvi görög katolikus főiskoláról néhány évvel korábban eltávolított bölcseletprofesszornak:
Megbeszélésünk szerint én a Mezőséget vállalom, és úgy tudom, hogy a többiek is tartják szavukat.
E rövid megjegyzés arról árulkodik, hogy az erdélyi román értelmiség bizonyos csoportjai már ekkor valamiféle fellépésre készültek, amely korlátozódhatott pusztán politikai akciókra, de túl is terjeszkedhetett azokon, a népet azonban mindenképpen bevonni szándékozott. Kétségtelen, hogy a Bătrâneanu által nem részletezett terv csakis antifeudális tartalmú lehetett, csupán a románsággal számolt, és nem hirtelen ötletként, hanem tárgyalások eredményeképpen született.
1848 Erdélyében – a Partiumtot is odaértve – a lakosság 27 %-át magyarok és székelyek, 18%-át szászok-németek, 4 %-át örmények és más kisebb nemzetiségek, 51 %-át pedig románok alkották, az utóbbiak tehát számukat tekintve, abszolút többséggel rendelkeztek. Ugyanakkor a politikai hatalmat a magyar, a székely és a szász nemzetek, pontosabban: e nemzetek kiváltságos rétegei tartották kezükben, amelyek a románságot – mint etnikumot – nem tekintették külön nemzetnek. A hatalommegosztás és hatalomgyakorlás adott formája, valamint annak ideológiai megalapozása magától értetődően került hát éles konfrontációba az új időknek a polgári forradalmakkal egész Európán szétáradó szellemével, mindenekelőtt az egyenlőség eszméjével.
A jogilag és erkölcsileg egyaránt tarthatatlan állapot megváltoztatása a románság részéről jogos igényként jelentkezett. Alátámasztására nemcsak a mindenkit egyformán megillető emberi jog elvét hozhatták fel politikailag aktív csoportjai, hanem a románok számbeli fölényét is. Eszmerendszerükben és gondolkodásukban az etnikai többség elve párosult a már korábban kidolgozott – ám tudományosan aligha bizonyítható – dákoromán eredet elméletével, amely történeti joguk bizonyítékául és szentesítéséül szolgálhatott önmaguk számára és a külvilág előtt.
&
Ovaj tekst je nastao u okolnostima u kojema se siri sumnja u staru političku konstrukciju-Evropu, koja je primereno nazvana Trajnim gradilistem demokratije.
Pritom, novi talas sumnje u Evropu nije nastao samo na osnovu akumuliranih sukoba koje smo nasledili iz prošlosti prepune nepravdi i zlocina. Upravo obrnuto, obnovljena strepnja, čak i neprijateljstvo prema samoj ideji Evrope, povezano je sa našim negativnim anticipacijama tog novog, nepoznatog, i sto je najvaznije, nepredvidljivog lica Posthriscanske, Postsekularne, Postanacionale, Evrope.
One što najviše uznemirava u vezi sa Evropom kao -nedovršenim političkim projektom- tiče se jedinstvenog preobrazaja Evrope, ili onog što još uvek nazivamo Evropom. Jer ono što se dešava se današnjom Evropom izgleda nam bez istorijskog presedana: savremeni evropski čovek, po prvi put je odlučno stavio u pitanje teško nasleđe imperijalne Evrope, nasledje koje je nerazdvojno povezano sa dramatičnom istorijom kolonijalizma. Ovaj odvažan poziv na refleksivnu, dakle, samokriticku distancu spram vlastite prošlosti, štaviše, zahtev da se civilizacijska odgovornost Evrope misli s onu stranu bilo kojeg evropocentrizma, izazivao je panično nepoverenje. Smela samodramatizacija evropskog građanstva, koje se odreklo svog evropocentričkog nasleđa, svoje slavne proslosti, vise nikome ne moze da ponudi sigurno, umurujuće, političko utočište. Kako da sanjamo o novoj, Postnacionalnoj Evropi, koja je samokriticki digla ruke od sebe, koja je digla ruku na sebe, protiv sebe! Šta će ostati od evropskog samopouzdanja (Renesansa, Prosvetiteljstvo, Modernizam, Sekularizam, Demokratija, Ljudska prava) ukoliko se nova, Postnacionalna Evropa, odrekne svog slavnog nasledja, ukoliko se, dakle, univerzalno asimiluje, kosmopolituzuje!
Največa zbunjenost se, pritom, odnosi ne činjenicu da je današnja Evropa, traumatizovana dvadesetim vekom, postala -ponosna na svoj kolektivni stid- u duhu nove -kulture izvinjenja- savremena Evropa se upustila u javno pripovedanje, ipsovedanje, svoje sramme prošlosti. Kako sa entuzijazmom, otovorenog srca, da sanjamo o novoj Evropi, Evropi koja ce doci, Evropi koja radije oglašava svoje strašne zločine nego što insistira na svojim velikim, neprevladanim, istorijskim dostignučima! Dakle, kako mi Drugi, Drugi sa Balkana, koji se još uvek ne pripadamo Evropskoj Zajednici naroda, koji se jos uvek nalazimo izvan zidina, granica Evropske Unije, imamo pravo da se nadamo da ćemo poput povlascenih Drugih postati politički miljenici pokajničke Evrope!
&
Mulţi cruciaţi, în sfânta campanie către Pământul Făgăduinţei, s-au descoperit fermecaţi de magia Orientului.
Marele împărat Frederic II de Hohenstaufen (rege al Siciliei şi va-fi-devenit rege al Ierusalimului), în anul 1226, datorită prieteniei sale cu sultanul Egiptului, acest principe, cruciat, primeşte prin bună învoială din partea musulmanilor Ierusalimul, se duce acolo a sălăşlui mai mult ca estet decât ca pelerin. Şi atunci când, din deferenţă faţă de el, muezinii se abţin să-i cheme pe credincioşii lor la rugăciune din vârful minaretelor, deşi tratatul stabilea că au libertatea să cheme la islam într-un oraş devenit creştin, împăratul îl convoacă pe cadiu pentru a-i reproşa această tăcere;
Unul din motivele călătoriei mele la Ierusalim pe sfântul pământ al lui Hristos a fost de-a avea prilejul să-i aud pe aceşti oameni chemând la rugăciune, invocându-l pe Allah, în graiul lor înfocat, sub stele, în liniştea nopţii.
Islamica Republică 